Akkor nézzük a következő "kárt":

Kialakított bennem egy „sosem lehetek elég jó” hozzáállást.

Az egyházi munka arról szólt, hogy mindig jobbnak és jobbnak kell lenned. A statisztikád (mert heti szinten kellett és kell a mai napig mindenkinek bent statisztikát vezetni a munkája eredményeiről) mindig menjen feljebb, és emellett vállalj be olyan feladatokat is, ami nem része a munkaköri leírásodnak, feladataidnak. Esetleg később azzá tették…

Ha hétköznap dolgozol, akkor hétvégén vállalj be rendezvényen való segédkezést. Ha egyébként a munkádnak nem része az ügyfelekkel való kapcsolattartás, akkor pluszban írj régi tanulóknak levelet, hogy jöjjenek vissza, esetleg könyvvásárlóknak, hogy vegyenek részt szolgáltatáson is.

Kimondatlan szabály volt az, hogy nem szabadott a munkaidő lejártával egyszerűen hazamenni. Elvárták a pluszt, a többet és többet. Hogy dolgozd ki a beled. A szabadság luxus volt, hiába szerepelt a szerződésben az, hogy 2 hét JÁR. (Ma már nem tudom, szerepel-e egyáltalán.) Ha egyszerűen el szerettél volna menni pihenni, kikapcsolódni, akkor ehhez külön engedélyt kellett kérni és egy hosszasabb tortúrát végigélni. És még akkor is simán előfordult, hogy felhívtak a szabadságod alatt piszlicsáré ügyekkel, vagy engem pl. egy alkalommal behívtak, hogy menjek be dolgozni, mert beteg lett a kolléganőm, a benti felettes kollégának meg nem volt kedve a munkám végezni. Abszolút nem volt fontos, de engem kiszedtek a szabadságomból úgy, hogy a párom is akkor szabadságolt, és együtt szerettük volna tölteni az időt.

Jószándékú, segítőkész, becsülettel dolgozó, szívüket-lelküket kitevő emberek dolgoztak bent nap mint nap borzasztóan kevés pénzekért, mégis mindig éreztették velük, hogy amit tesznek, az kevés.

Ehhez tedd hozzá, hogy annyira rossz pénzt kapsz, hogy az már a nevetséges / sírni való kategória. Tehát abba szocializálódsz, hogy amit csinálsz, az kevés és még ezért a kevésért is rossz pénzt kapsz. Mivel bevétel alapú a bér, végül is nem termeltetek elég bevételt…

Ehhez jön hozzá a következő pont, ami az évek során szintén tudat alatt belém ivódott, és máig keményen dolgozom azért, hogy ezt (is) lekezeljem magamban:

A munkámért csak kevés pénzt kérhetek, de a legjobb, ha semennyit.

Sajnos, mivel nagyon fiatalon kerültem bele ebbe az elnyomó rendszerbe, pont a „legjobbkor” ahhoz, hogy igazán a személyiségem részévé váljon ez a rabszolga hozzáállás. Máig keményen dolgozom azon,  hogy levetkőzzem ezt. Szakember segítsége nélkül ugye ez végképp nem könnyű (pénz híján meg a szakember nem könnyű...).

Azt ültették el bennem, hogy bármit is csinálok, 120%-on kell dolgoznom, 120%-ot kell nyújtanom, és olyan 75%-ot szabad érte elfogadom. Még ma, sok évvel később is nehéz elkérnem bármilyen munkámért a normál, versenyképes pénzösszeget. Persze ez nem volt így kimondva, de ez alakult ki az emberben.

Ami egyébként azért nagyon ellentmondásos, mert az egyház irgalmatlan összegeket kér egy-egy szolgáltatásért, amit elvben mindenkinek meg kellene kapnia, legalábbis nagyon sok embernek, mivel ezen múlik a világ jövője. De akkor hogy lehetséges, hogy még a mindenkori minimálbért sem érik el az egyházban dolgozók, miközben milliós szolgáltatási csomagokat próbálnak értékesíteni?

Dolgozott egy idősebb „sales-es” férfi a budapesti egyházban (szcientológus szaknyelven regisztrátornak hívják, szolgáltatásokra fizettet be embereket). Talán már 30. éve van ott, nem is tudom, de igazi őskövületnek számít. Sok éven át a szó szoros értelmében ugyanabban a zakóban járt, soha nem láttam egy normálisat enni, vagy akár átmenni a helyi étkezdébe. Cigi, ishler, esetleg valami light szendvicsféle. Mindig ezeket láttam nála.

A másik érdekesség: L. Ron Hubbard egy írásában, amit gyakorlatilag mindenki ismer bent (bár kevesen fogják fel ezek szerint igazán) ír az úgynevezett „csere” típusairól. A normál vagy korrekt csere az, amikor nyújtasz egy szolgáltatást, végzel egy munkát, és azért kapsz cserébe egy annak megfelelő, korrekt fizetséget, vagy épp egy másik szolgáltatást. Ezzel mindenki elégedett. Van a részleges csere, ahol az egyik fél többet ad vagy épp többet kap, mint ahogy az korrekt és rendben lévő lenne. Ha veszel egy könyvet teljes áron, és gyűröttek  a lapjai, itt-ott szakadt, esetleg hiányzik 1-2 oldal, akkor az részleges csere. De az is, ha egy munkát csak tessék-lássék módon végzel el. Vagy ha kiválóan végzed el, de kevés pénzt kapsz érte. Legalul pedig van a bűnözői csere, ahol az egyik fél szinte semmit sem kap, vagy épp ellopnak tőle valamit. Én azt tapasztaltam, hogy a munkatársak kidolgozzák a belüket és cserébe épphogy kapnak valamit. De olyanról is tudok a jelenlegi magyar központi szcientológia szervezetben, hogy a munkatársak egy-egy héten egyáltalán nem kaptak semmilyen bért. Nemcsak szánalmasan keveset (értsd: 8-10 ezer Ft-ot azon a héten), hanem semmit sem (értsd: 0, azaz nulla Ft-ot). Tehát az egyház a munkatársai felé részleges és bűnözői cserében van, miközben ők a 40 órán felül is dolgoznak.

Erről jut eszembe a „vatikáni valuta”: amikor ingyen dolgozol, aztán „Isten fizesse meg”. :)

Hogy hová tűnnek a befizetett sok ezrek? Biztos a helyi vezetők teszik zsebre? Nehogy azt hidd. Most pl. biztos vagyok benne, hogy

• alig van bevétel, mert egyre kevesebb és kevesebb a tanuló, illetve terápiára járó
• irdatlan összegeket emészt fel az épület (és a látszat) fenntartása, rezsiköltségek
• mindig is kellett fizetni a külföldi, nemzetközi vezetésnek (értsd: anyaegyháznak)
• mindig sokkal több munkatárs dolgozott a szervezetben ahhoz, hogy egyáltalán a saját, minimális bérüket kitermelték volna. Állandóan pluszban toboroztak dolgozókat, így hiába az effektíve nagyobb bevétel, ha sok ember között oszlik el (mínusz ugye egyéb költségek).

Nos, ugye innen szép győzni!

A cikk később még folytatódik, mert sajnos a több éves egyházi munkatársság és még sok éves vonalakon levés további járulékos károkat is okozott.